Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Jacob és Zerka Moreno

 (Ezt az írást a www.morenocentrum.hu oldalról emeltem át! Köszönet nekik.)

A pszichodráma megalkotója, Jacob Levy Moreno (1889-1974) a Bécsi Egyetemen végezte orvosi tanulmányait. Eközben Bécs játszóterein elhagyatott gyerekekkel kezdett foglalkozni, s valós történeteket játszott le velük. Érdekes magyar vonatkozás, hogy alkalmanként egyetemi társa, barátja Pető András is jelen volt, aki később hazatérve a konduktív nevelés rendszerét dolgozta ki. Az ifjú Moreno a dramatikus játékok jótékony, terápiás hatását figyelte meg, ekkor került érdeklődése középpontjába az egészség és az emberi emocionális kapcsolatok összefüggése, amelynek végül is egész életét szentelte. Diplomája megszerzése után egy fogolytáborban, majd Bad Vöslau községben családorvosként dolgozott. 1922-ben, Bécsben megalapította a Rögtönzések Színházát (Stegreiftheater), amellyel a spontaneitást, a kreativitást és az akciót állította a középpontba.

1925-ben New Yorkba ment, ahol pszichiáterként továbbfejlesztette a pszichodrámát, s összekapcsolta azt a szintén általa kidolgozott szociometriával, a csoport emocionális mélystruktúrájának megragadására alkalmas módszerrel. A kettő kölcsönhatásban történő diagnosztikus és terápiás alkalmazását tekintette csoportpszichoterápiának, - e nevet is ô adta 1932-ben, széleskörű bevezetését javasolva.

1936-ban Beaconban, a New York városától mintegy negyven kilométerre fekvő, csendes községben Moreno megalapította pszichiátriai magánszanatóriumát, egy fiúiskola átépítésével (Beacon Hill Sanatorium). A volt tornatermet alakíttatta át színházzá, amelyben speciális, saját tervezésű pszichodráma színpadot építtetett. Itt főképp pszichotikus páciensek pszichodráma terápiájával foglalkozott. Ugyanakkor elméleti munkát végzett, s igen aktívan publikált, több folyóiratot is útjára indított ("Sociometry", később "Sociatry", "Group Psychotherapy", "Group Psychotherapy and Psychodrama").


Zerka Toeman, Moreno későbbi felesége, beteg testvére kezelése nyomán került kapcsolatba a beaconi szanatóriummal. Aktívan részt vett testvére pszichodráma kezelési folyamatában, legtöbbször "segéd-én"-ként (auxiliary). Moreno szerint később Zerka lett a legtehetségesebb auxiliary a szanatóriumban, mások kezelése során is. Közös munkájuk 1949-tôl házasságban folytatódott, s Zerka (saját értelmezése szerint) Moreno életében is a segéd-én szerepét vállalta: intézte levelezését, előkészítette publikációit, segítette nemzetközi kapcsolattartását, szervezte a pszichodráma életet.


A pszichodráma mai formája itt, Beaconben alakult ki a terápiás gyakorlat és a folyamatosan fejlődő elmélet alapján. Ugyanakkor a szanatórium keretében beindult a pszichodráma képzés is, s a világ távoli pontjairól is érkeztek -hónapokra vagy évekre- szakemberek, hogy Morenotól tanulhassanak. Ezzel Beacon fogalommá, a minőségi pszichodráma védjegyévé vált.


A negyvenes és ötvenes években a pszichodráma alkalmazási területe kiszélesedett, volumene jelentősen növekedett. A pszichiátria és pszichoterápia mellett fontos területté vált a pedagógia, szociológia, és a pszichológia más ágai is. 1942-ben Moreno megalapította az "American Society of Group Psychotherapy and Psychodrama"-t (ASGPP), majd 1954-ben európai kollegáival együtt a csoportpszichoterápia máig egyetlen jelentős nemzetközi szervezetét, az "International Association of Group Psychotherapy"-t (IAGP). Moreno fontosnak tartotta, hogy a pszichodráma ne váljon ki a csoportpszichoterápiából, sem tudományos szempontból, sem szervezetileg. Ennek a törekvésnek megfelelően az IAGP minden csoportpszichoterápiás irányzat otthona lett.
A hetvenes évek közepén a kiképzettek nagy száma következtében megalakult a pszichodráma két szakmai-szakmaszervezői szerve, az "American Board of Examiners in Psychodrama, Sociometry, and Group Psychotherapy", valamint a "Federation of Trainers and Training Programs in Psychodrama", amelyek egységes amerikai standardokat dolgoztak ki, s ma is fejlesztik a curriculumokat, gondozzák a kiképzést elnyertek névsorát. Az amerikai minősítési rendszer ma is két szintet különböztet meg: a terapeutai/vezetői szintet és a kiképzőit. A kreditrendszerben történő pszichodráma képzés minimális óraszáma 780. A kiképzővé válásnak szigorú kritériumai vannak, ezt az is mutatja, hogy az USA teljes területén csak összesen 14o szakember vált kiképzővé (1990-es évek).


Az IAGP időközben valóban világméretű szakmai szervezetté vált, amely minden harmadik évben rendez világkongresszust, ezernél több szakember részvételével. (pl. 1989 Amsterdam, 1992 Montreal, 1995 Buenos Aires). A főképp csoportanalitikusokat és pszichodramatikusokat tömörítő társaságon belül 1993-ban megalakult a Nemzetközi Pszichodráma Szekció is, amely új lehetőségeket kínál a dráma nemzetközi színpadán.


Beacon és a Moreno Színház

A mester 1974-ben bekövetkezett halála után Zerka Moreno vezetésével folytatódott a munka, fôképp a pszichodráma és szociometria tréning programok vezetése, a beaconi Moreno Intézet keretében. 1984-ben azonban Zerka Moreno eladta a birtokot, rajta a klinika épületével, amelyet később le is bontottak. Csak a terület egyik sarkában fekvő eredeti lakóházuk és egy kisebb erdős kert maradt meg. 1993-ban Zerka meghívására magam is jártam itt, ahol még minden J.L.Morenot idézi. A ház egy részének berendezése változatlanul maradt. A dolgozószoba bizonyára egyben a pszichodráma legnagyobb szakkönyvtára a világon. A házban "Z.T.Moreno Workshops" néven működik Zerka saját cége, amelynek keretében teljes aktivitással dolgozik. Zerka Moreno elkalauzolt arra a helyre is, ahol az eredeti szanatóriumi épület állt. Nemrég 60 új családi ház (!) épült az eredeti telken. Az új lakók nagy része feltehetően nem ismeri a történetet... Néhány hét múlva visszatérve jelen lehettem Moreno földi maradványai (urnája) áthelyezésének első állomásánál. A régi fák alatt levő kis sziklás sírt így utolsóként láthattam... Az Osztrák Irodalmi Társaság kérésére ugyanis Moreno végleges nyughelye Beacon helyett Európa, a bécsi temetőkert lett. Bécs, ahol Moreno a pszichodrámát megálmodta... A bécsi sírkövön felirat áll: "J.L.Moreno..., aki örömöt és nevetést vitt a pszichiátriába."

A szanatórium eladása miatt nem maradhatott eredeti helyén a Moreno Színház és színpad sem. Ezért építették fel a Hudson folyó másik oldalán fekvő Highlandben az új Moreno Színházat (Clare Danielsson pszichodráma kiképző birtokán, "Boughton Place"-en). Moreno színpadát Beaconben féltő gonddal szétszedték, átszállították, s itt teljes eredetiségében újra felállították. Csak parkettadarabok maradtak, melyeket "Moreno Stage 1936-1986" felirattal szimbolikus üzenetként szétküldtek a világ minden táján élő dramatikusoknak, magam is megbecsüléssel őrzök egyet közülük. A színpaddal és színházzal együtt Beaconból a pszichodráma élet súlypontja is ide került. Rendszeresen rendeznek itt pszichodrámát, képzéseket, nemzetközi csoportokat, rögtönzések színházát.

A Moreno Színház valódi kuriózum. Belső tere két emelet magas, alapja téglalap. Rögzített székek nincsenek, s a nézőteret (amely fogalom persze szintén csupán elméleti) nem választja el függöny a színpadtól. A kör alakú, kétszintes, parkettás színpad tetejének átmerője 4.5 méter. Az erkélyt, amelyre rejtett ajtón keresztül vezet az út, két szép faoszlop tartja. A falakon eredeti morenoi dokumentumok, fotók, képek találhatók, s az eredeti színház réztáblája:" Moreno Theatre, 1936". Az egész berendezésen értő dramatikus kezek munkája érezhető, első helyen természetesen Morenoé. Ez a színpad a pszichodráma gyakorlatában remekül bevált, amint azt magam is sajátélményben tapasztalhattam. A kör alak mindenfajta cselekvésre, jelenetre, csoportegyüttlétre alkalmat ad. A téri kiemeltség jól elkülöníti a játék- és a csoportteret. A többszintűség a lélek szintjeinek való megfeleltetés lehetőségét hordozza, az erkély pedig például a felettes én megjelenítési helye lehet.

A Moreno színpad manapság is áll és működik. A beaconi házat azonban a család eladta, s Zerka Virginiába (Charlottesville) költözött. Idén (2007) ünnepeltük kilencvenedik születésnapját. Ma is fantasztikusan aktív a pszichodráma oktatásában, idén is nyári workshopokat vezetett kiképzők számára. (P.G.)

********

INTERJÚ ZERKA T. MORENOVAL

Pintér Gábor


Zerka Toeman 1917-ben született Hollandiában. 1931-ben családjával Angliába költözött, itt folytatta tanulmányait. 1941-ben beteg nővérével együtt Amerikába emigrált, akinek kezelése Moreno doktor szanatóriumában folytatódott Beaconban. Zerka (auxiliary-ként) részt vett testvére és más páciensek kezelésének folyamatában. Morenoval való kapcsolata 1949-ben házassággal folytatódott. Fiuk, Jonathan, (akivel néhány éve Magyarországon is találkozhattunk), 1952-ben született. Zerka az ötvenes évek során súlyosan megbetegedett, ami végül jobb karja elvesztéséhez vezetett. Rá jellemző módon, amikor erről mesél, mindig kedvesen hozzáteszi: "ez azonban cseppet sem akadályozott meg abban, hogy Moreno jobb keze lehessek." Moreno halála (1974) óta a legelső helyen tartják számon a pszichodráma művelői között, gyakorlati, elméleti és nemzetközi tevékenysége nyomán. Munkásságával Morenot és saját magát egyszerre képviseli a világban.

Az alábbi interjút 1993. július 1-jén készítettem vele Boughton Place-en, New York Államban. Az beszélgetést szívesen vállalta, alatta végig lelkes, jókedvű volt. Nem hivatkozott fáradtságra, elfoglaltságra, sőt, szerényen kifejezte, hogy örül a lehetőségnek, hogy a magyar dramatikusokhoz ezen az úton szólhat, ha már nem tud személyesen Budapestre jönni...

------------------------------------------------------------

P.G.: Kedves Zerka, köszönöm, hogy tíznapos intenzív hetünk egyik ebédszünetében vállalkoztál erre az interjúra! Az első kérdésem az lenne, hogy tulajdonképpen mit szeretsz a pszichodrámában, miért választottad ilyen hosszú távra az életedben? És mit szeretsz benne manapság?

Z.M.: Amit mostanában szeretek a pszichodrámában az leginkább az, hogy milyen szépen terjed. Amint te is képviselője vagy a világ egyik olyan országának, amellyel még nem volt kontaktusunk eddig. Ez nagyszerű dolog! Hogy miért csinálom? Ha nem tenném, azt hiszem, nagyon depressziós lennék. Folytatom a munkám, mert szeretek dolgozni. A pszichodráma hatással tud lenni az emberekre, ahogy rám is, értelme van, reményt ad, tökéletesebbé teszi az életünket, hogy is lehetne nem szeretni ezt, hiszen olyan gyönyörű!... Nem lehet nem szeretni!... Az emberek eljutnak általa teljesebb önmagukhoz. Életük nagyobb értelmet kap, céltudatosabbak lesznek, jobban megértik, hogy miért vagyunk itt, miről szól az élet. A pszichodráma közelebb viszi őket ehhez a tudatossághoz.

P.G.: Tulajdonképpen milyen úton érkeztél a pszichodrámához?

Z.M.: Igen, ennek hosszabb története van. Én vagyok az az ember, akinek a leghosszabb közös története van Morenoval. Számos emberrel volt kapcsolatban, de ilyen hosszan nem volt senki mással. Amikor én először találkoztam vele, igen nehéz élethelyzetben voltam. Nagyon beteg, pszichotikus nővéremet gondoztam, amikor Európából ebbe az országba jöttünk. Ekkor, 1941-ben az egész világ nagyon szomorú hely volt, nem volt nehéz elveszíteni a reményt. És Moreno reményt adott nekem. Hogy a jövő jobb lehet. Hogy van mód arra is, hogy súlyos zavarban szenvedő emberek életét teljesebbé tegyük. Ez olyan volt számomra, mint egy újjászületés. Így én is szeretem az embereket hozzásegíteni, hogy újjászületésük legyen.

P.G.: El tudnád mondani nekem, mi a legfontosabb abban, amit Morenotól tanultál?

Z.M.: A legfontosabb talán a spontaneitás és kreativitás, az, hogy a spontaneitás és kreativitás a személyiség azon elemei, amelyek az ember életerejét adják, és lehetővé teszik, hogy az életünket kreatív módon éljük. Ebben különbözünk a rutinlényektől. Tudod, a németek azt mondták, hogy az ember egy "Gewöhnheitstier". Nem igaz, nem vagyunk azok. Csak a megszokás nem elég, bár az is kell, de a spontaneitás és kreativitás segít minket abban, hogy túl tudjunk lépni azon.

P.G.: És szerinted Morenoval közös életetek kreatív és spontán volt?

Z.M.: Azt gondolom, igen. Bizonyos értelemben nagyon kreatív volt. De senki sem tud állandóan kreatív és spontán lenni. Nekünk is voltak lényeges korlátaink a spontán képességünket illetően. Moreno az életét kreatívvá és spontánná tette, amennyire csak lehetett. Most azt gondolom, hogy maga a házasság nem volt igazán neki való, mert a házassággal együtt jártak a kötelezettségek és a biológiai értelemben vett gyerekek. Neki sok spirituális, szellemi gyereke volt. Gyerekekkel kezdte a munkáját is. Megfigyelte a saját gyerekeit is, ez nagyon inspirálta, ez segítette például a spontaneitás teória kidolgozásában.

P.G.: Tudjuk, hogy a tanulás mindig kétoldalú folyamat. Mi az, amit Moreno tanult tőled? Talán egy szerepcserében el tudod mondani...

Z.M.: Azt hiszem, Moreno nem tudott partner nélkül élni. A partner akár férfi is lehetett volna, nem szexuális értelemben, lelki értelemben. Ez én lettem, de akár más is lehetett volna... Én szerveztem az életét. Azt gondolom, ô azt mondaná: indukáltam, hogy új módokon gondolkozzon. Mondtam dolgokat, kérdéseket tettem fel, amelyek stimulálták őt. Tőlem szabályosságot tanult, életritmust, szerveztem az életformáját. Előttem extrém módon rendezetlen volt az élete. Például amikor először találkoztunk, egy nagy szennyeskosár volt az asztala mögött, az egész levelezése ebben volt, s sohasem talált semmit. A levelek megvoltak a fejében, de nem találta meg a kosárban őket. Így aztán személyes irattározási rendszert dolgoztam ki neki. Tőlem a rutin egy adott módját tanulta, amire tényleg szüksége volt. Ő tanított meg engem a figyelmem összpontosítására,- nagyon koncentráló személy volt. De az az igazság, hogy az élet dolgait nem jól szervezte. Aztán megtanulta, de azért hagyta, hogy én csináljam.

P.G.: Úgy veszem észre a munkádat figyelve, hogy különleges módon tudsz kontaktust kiépíteni az emberekkel. Talán ez egy olyan készséged, ami Morenonak is fontos volt, neki is segített valamilyen módon...

Z.M.: Tudod, számára nagyon fontos volt az auxiliary egoként való munkám. Azt mondta, hogy én vagyok a legjobb auxiliary, akit valaha dolgozni látott. S én nemcsak a pszichodrámában, hanem az életében is segéd-én lettem. Teammé váltunk. Igen. Ezt tanulhatta tőlem. Lehetővé vált, hogy olyan partnere legyen, akivel dolgozhat, de akinek van saját területe is van.

Tudod, mindig nagyon támogatóan viszonyult hozzám. Nagyon sok kreatív zseni annyira magára koncentrál, hogy nem tud a partnerére gondolni. Ő nagyon megbecsült engem, felismert valamit bennem, akkor, amikor még meglehetősen kialakulatlan voltam. Más okból is nagyon megbecsülve érezhettem magam mellette. Mindig a bennem rejlő lehetőségekkel együtt nézett. Mindig meglátta az emberekben, főként a fiatalokban a tehetséget, a jövő esélyét. Szép volt ez. Olyan érzés volt, mintha mindig ott lett volna egy finom kéz hátamon, amely támogat: te meg tudod ezt csinálni, próbáld meg, tarts ki, csináld!. Soha nem volt olyan, hogy valamiben lefékezett volna.

P.G.: Ha a jelenhez visszatérünk, érdekelne, hogyan fest a mindennapi életed, milyen céljaid vannak?. Úgy látom, jó egészségnek örvendsz...

Z.M.: Igen, fizikálisan, mentálisan, és emocionálisan is igyekszem magam egészségesen tartani. A céljaim? Igen, azt szeretném látni, hogy az unokáim felnőjenek! És szeretném meglátni a századfordulót! 83 éves leszek akkor, amikor az új század elindul. Nagyon izgalmas korszak ez a mostani, ugyanakkor nagyon aggasztó idő is, az egész világon, mindnyájunk számára. Néha igyekszem nem figyelni erre, hogy folytatni tudjam a munkámat.

P.G.: Minden nap dolgozol?

Z.M.: Látod, itt is dolgozunk , ez most különösen intenzív. De otthon is minden nap reggel 9 órakor leülök az íróasztalomhoz, s 5-ig dolgozom. Rengeteg papírmunkám van. Az emberek elküldik a téziseiket, elméleteiket, könyveiket. Szeretek a levelezés útján is kapcsolatban lenni az emberekkel. Néhány évvel ezelőtt elkezdtem írni a viaszemlékezéseimet is.

P.G.: Vendéged lehettem a házadban és a dolgozószobádban, amely egy intézettel is felér. Ez valóban egy intézet központja , vagy csak privát személyként dolgozol?

Z.M.: Igen. Ez egy intézet, amelynek neve Zerka T. Moreno Workshops, nem "Moreno Intézet" . Ennek oka az, hogy 1982-ben, amikor eladtam az eredeti helyet egy másik szervezetnek, ők meg akarták tartani a Moreno Intézet nevet, így én nem használhattam. Most már ez a helyzet elmúlt, bárhogy hívhatnám magam, a munkámat. Hivatalosan ezzel a névvel lettem bejegyezve, ez már így megvan. Ezért most már ennél maradok.

P.G.: Ez egy nagyon jó elnevezés... Benne van a Moreno név is.

Z.M.: Igen, ugyanakkor én is ott vagyok benne...

P.G.: Kíváncsi lennék, hogy a pszichodráma jövője szempontjából mit tartasz ma a legfontosabbnak? Mondjuk a következő 20 évet tekintve...

Z.M.: Nagyon nyugtalan vagyok a szakadások miatt. Egyesek azt állítják, hogy jobban morenoiak, mint mások...Hogy vannak igazi morenoiak, és nem igaziak. Ez nem így van! Tudod, azt gondolom, ha Krisztus visszajönne a világba, és körülnézne, biztosan azt mondaná : mit csináltatok a művemből?...Az analitikusoknál is nagy szakadások vannak, remélem itt nem az fog történni hanem lesznek kohéziós erők is. Nem a mozgalom kedvéért mondom ezt, hanem azért, hogy energiáinkat a lehető legjobban fel tudjuk használni mások számára. Fontosnak tartom, hogy a pszichodráma az akadémiai körökben is egyre inkább elfogadott legyen. Ha jól értettem, amit meséltél Magyarországról, akkor már ti is ezen az úton vagytok, azzal, hogy beviszitek az egyetemekre, bemutatjátok ott, és tanítjátok is...

P.G.: És mit gondolsz a pszichodrámáról, mint pszichoterápiás módszerről és annak elfogadottságáról?

Z.M.: Igen, ilyen szempontból a pszichodráma egyre központibb, elfogadottabb, jobban megértett. Moreno halála óta nagymértékben kiterjedt, javult a státusza. Ez a tendencia folytatódni fog. A pszichodráma jó módszer. De egyáltalán nem mondom, hogy mindenkinek pszichodramatistává kell lennie. Van akinek a hipnózis, van akinek az analízis segít. Számomra a pszichodráma a legjobban működő, a teljes módszer. Ez hasonló a számomra ahhoz, ahogy Richard Wagner maga komponálta a történetet is és a zenét is. Így volt teljesebb az egész. Én így érzem. De mindenkire rábízom a választást.

P.G.: Magyarországon a pszichodráma a hivatalos pszichoterápiás képzésben a mintegy tíz választható módszer egyike. Mennyire elfogadott az Egyesült Államokban?

Z.M.: A pszichiátriában nem olyan mértékben elfogadott, mint a pszichológusok és szociális munkások között. Még nem vagyunk annyira elfogadottak, mint ahogy szeretnénk, sok a félreértés is. De láthatod, most is mennyien vannak itt drámát tanulni. Fel kellene mutatnunk tudományos vizsgálatokkal is a pszichodráma hatékonyságát.

P.G.: Szerinted melyek ma a pszichodráma legfontosabb kutatási és alkalmazási területei?

Z.M.: Nem tudom, mi is lenne a legfontosabb. Olyan sok alkalmazási terület van... nemcsak a klinikai. Ott kell lennie az oktatásban, az irányítás területén, a kormányzati munkában. Moreno nem akarta, hogy csak egy alkalmazásban dolgozzunk. Ő mindenkinek az életét teljesebbé szerette volna tenni. Például nagyon fontos lenne idős emberekkel pszichodrámát csinálni. 7o év felettiek is járnak csoportba, s nagyon élvezik a játékot. A fiatalok is tanulnak az öregektől, ez régi tradíció. Foglalkoznunk kellene az AIDS problémájával is. A közösségi rendszerekben is dolgozunk, az oktatásban elsősorban. Élőbbé kellene tennünk a tanítás rendszerét. Moreno ötlete volt például, hogy a diákokat tanítói szerepbe kell hozni. Akkor tanulsz meg valamit a legjobban, ha tanítod.... Azt tanította, hogy a gyerekeknek először tapasztalatot kell szerezniük, azután jöhet csak a tanulás. Fordítva nem működik a dolog. A pszichodráma megkönnyíti ezt a folyamatot, mert a tapasztalást adja először és abból következik a lecke, az elmélet. Ez az akciós, a belátásos tanulás.

P.G.: Lenne-e valami, amit szívesen üzennél otthoni kollegáimnak, a Magyar Pszichodráma Egyesület tagjainak...?

Z.M.: Amit mondani szeretnék a magyar embereknek az az, hogy fantasztikusan gazdag kultúrátok van, amely annyira megtört a szovjet rendszer hatására..., Ezt hozzátok vissza, kultúrátok gazdagságát, színességét, gyönyörűségét. Ezt az, amit üzenek. A mindennapi életetekbe hozzátok vissza! Nem szabad, hogy az emberek megosztódjanak a szerint, hogy egyikük magyar, másikuk francia vagy német: a közös humanitás kívánja ezt. De a gyermekek számára a tradíció nagyon hasznos, lehetőség, mely a közös humanitáshoz kapcsol.

P.G.: Ez a téma juttatja eszembe utolsó kérdésemet, ami nagyon fontos témát érint: hogyan gondolsz ma a"Psychodrama Internationally"-re, amit Montrealban kezdeményeztünk?

Z.M.: Sokkal jobban meg kell szervezni magunkat nemzetközileg. Hidakat kell építenünk az egész világon. Latin- Amerikában nagyon sok a dramatikus, például Brazíliában 2o szervezetben 3ooo dramatikus dolgozik. Sokan vannak Argentínában is..A pszichodráma nagyon jól fejlődött Ausztráliában is. Japánban, Kínában, Taiwanban is van pszichodráma mozgalom, s tudod, a te országodban és Kelet-Európában is. Gretel Leutz most elvitte Törökországba, nagyon szép munkát végez ott. Afrikán kívül gyakorlatilag mindenhol van pszichodráma, ott a gazdasági helyzet igen súlyos...Nekünk most minden országban létre kellene hoznunk a nemzetközi szervezet kisebb egységeit, amelyek, mint tagok működhetnek közre...

P.G.: Számíthatunk-e rád személyesen, amikor a pszichodráma nemzetközi szervezéséről gondolkodunk? Segítesz-e továbbra is ebben:?

Z.M.: Igen, ahogy csak tőlem telik. De egyáltalán nem akarok involválódni annak szakmapolitikai részében. Az utat mutató lelket tudom hozzá adni.

P.G.: Azt hiszem, ez a legfontosabb. Kívánom, hogy maradjon ez sokáig így! Köszönöm szépen a beszélgetést!

(Megjelent a Pszichodráma Újságban, 4.sz., 1994)

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

MORENO, EGY MODERN MISZTIKUS?

 

 Dr. Lisa Tomaschek-Habrina (pszichodramatista, coach) előadása. 
Fordította: Kovács Edina

 

Moreno munkáját egységes „projektként” kell szemlélni, amelyben egyszerre jelenik meg vallásos hite egy teremtő univerzumban, terápiás igénye az öngyógyító erő aktivizálására, színházi elképzelése a világról, mint „rögtönző színpadról” és társadalmi reménye egy biztos, együttműködő hálózatokból épülő világról.

Ezt a projektet Moreno zsidó gyökerei táplálják, melyek a széfárd-haszid hagyományból erednek. E vallási eredet megértése nélkül nehéz Moreno munkáját teljes egészében érteni.

A „Találkozás a pillanattal. Jacob Levy Moreno színház- és terápiafogalma a zsidó hagyomány fényében” (Marburg: 2004.) című könyvemben részletesen bemutattam ezeket a zsidó gyökereket és kapcsolatukat Moreno elméleti és gyakorlati fogalmaival.

Ebben a beszámolóban még inkább a misztika nézőpontjaira szeretném helyezni a hangsúlyt, és arra a kérdésre, hogy nevezhető-e Moreno modern misztikusnak.

Ezért felvázolom Moreno zsidó hátterét a századvégi Bécsben, és körüljárom annak kérdését, milyen kapcsolat volt a miszikus-kabbalisztikus fejtegetések és az ő alapfogalmai: a találkozás, cselekvés, kreativitás és spontaneitás, felelősség, a csoport eszméje és az Isten-Apa képe között.

A zsidó Moreno Bécsben

Kevés európai város története kapcsolódik olyan szorosan a zsidóság történelméhez, mint Bécsé. A bécsi zsidó közösség már a középkorban viszonylag nagynak volt mondható és két komoly kiűzetés ellenére a zsidók a későbbiekben is megtelepültek a Duna parti városban. A nácizmus általában véve, és a zsidó közösségre nézve különösen, drámai törést jelentett a város történelmi fejlődésében.1938 előtt egész Európát tekintve itt élt az egyik legnagyobb zsidó közösség. 1945 után egy kicsi, de aktív zsidó közösség állította helyre önmagát Bécsben; létszáma napjainkban 10 000 – 12 000 főnyi.

A zsidó közösség jobban növekedett, mint bármely másik európai nagyvárosban, míg az első világháború idejére elérte a 200 000 tagot.

A régen meghonosodott, asszimilálódott zsidók a tizenkilencedik században jóformán mindent megtettek beilleszkedésük érdekében, és zsidó származásuk gyakran nem volt több halvány emléknél. Ezért komoly nehézséget jelentett számukra, ha egy kalap alá vették őket az emigráns keleti zsidókkal. A nyugati zsidók viszonya a keleti zsidókhoz erősen ambivalens volt. Egyrészt ugyanazokat az előítéleteket hangoztatták róluk, mint az antiszemiták, elfogadhatóbbá téve ezzel saját helyzetüket, másrészt tenniük kellett valamit idegenből jött testvéreikért, mivel felismerték, hogy a keleti zsidókról alkotott negatív sztereotípiák rájuk is visszahatnak.

Keleti zsidó volt-e Moreno? Földrajzi szempontból nézve keletről jött, Bukarestből. Olyan családból származott, amelyben nem tagadták meg a zsidó hagyományokat, ahogyan számos asszimilálódott bécsi zsidó családban tették, ám azok csak a háttérbe húzódva léteztek.

A szefárd – keresztény háttér nem érzékelteti olyan erősen zsidó létformát, mint a haszid. Ezek megigézték Morenot, és tanaik közül sokat átvitt saját életébe. Nem utolsó sorban átvette a haszid zsidó-megjelenést, bokáig érő kabátban és figyelemre méltó szakállal járt az emberek között, ismeretlen prófétaként, hogy találkozzon velük és segítse őket. De önmagát „kalap nélküli embernek” nevezte, ami ellentétben állt a haszid-széfárd hagyománnyal, mivel ennek követői megkülönböztető jegyként viselték a kalapot. Másfelől az általa alapított kabbalisztikus csoport rámutatott, hogy tudatosan értelmezte zsidó gyökereit.

Moreno származásával kapcsolatos ambivalenciája összecseng azzal, ahogyan számos zsidó gondolkozott abban a korban. Egyrészt büszkeséggel töltötték el az övéinek hosszú időre visszanyúló hagyományai, másrészt úrrá akart lenni ezek felett.

Martin Buber nézete szerint Moreno a liberális középosztálybeli zsidó polgárság harmadik osztályába tartozott:
„A zsidóknak ebben az osztályában a vallás lényegi tartalma, a rítusok gyakorlata majdnem elveszett, anélkül, hogy megszakították volna azokat. Néhány rítust, például a zsidó ünnepnapokat megtartottak (…)”
Moreno beilleszkedett Bécsben, de nem maradéktalanul. Játéka a névtelenséggel, és különösen az az időszak, amit Vöslauban töltött, mint orvos, és mint „A Daimon” című magazin kiadója mutatnak rá, hogy nem akarta teljesen zsidónak vallani magát, inkább semleges státuszt akart elfoglalni. A korszak antiszemita folyamatai a névtelenség igényét erősítették.

Az USA-ban még jobban eltávolodott zsidó származásától.

Moreno és a miszticizmus

A miszticizmusról hozzávetőleg annyi definíció létezik, ahány szerző foglalkozott a témával. Legendás könyvében, „A zsidó miszticizmus”-ban Gershom Sholem a következőképpen idézi Rufus Jonest:
„A miszticizmus szót a vallás azon formájára akarom használni, amely az Istenhez fűződő közvetlen kapcsolaton alapul, Isten közvetlen és szinte megfogható jelenlétén. Ez a vallás legbensőbb, legmélyebb és legélőbb formája.”

Sholem idézi Aquinói Tamás meghatározását is, aki szerint a miszticizmus kísérlet arra, hogy az élet tapasztalatain át elnyerjük az isteni tudást. Sholem saját definíciója:
„Ez önmagunk alapvető megtapasztalása, amely az Istennel, vagy az ő metafizikai valóságával létrejött közvetlen kapcsolatból ered. E közvetlen kapcsolat lényege úgy írható le, hogy a miszticizmusról író szerzők a nagy rejtvényt ugyanúgy igyekeztek feltárni, ahogyan maguk a misztikusok.”

A személyes tapasztalat hangsúlyozása, az istenség személyes megtapasztalása lényegi jegyei Moreno Teológiájának éppúgy, mint a miszticizmusnak. A miszticizmus színtere lényegében a lélek.

A miszticizmus Sholem után olyan irányban fejlődik, hogy az új hatások nem szétfeszítik a régi vallások kereteit, hanem egyben tartják. A nagy misztikusok mind a nagy vallások fiai.

A zsidó, a keresztény és a görög miszticizmus nagyon hasonlóak konkrét történelmi megjelenésükben, de vannak közöttük különbségek. A keresztény miszticizmus Jézus alakjához kapcsolódik, mint megváltóhoz és közvetítőhöz Isten és az emberiség között. A miszticizmus megismétli önmagát mindenki életmódjában.

Ez a felfogás idegen a zsidó misztikától. Elgondolásaik a judaizmus jellegzetes értékeiből fakadnak és az isteni egység kérdéséből, valamint ennek a Tórába foglalt értelmezéséből. A Tóra gyakran szól a teremtésről, jelenésről és megváltásról, és ezeket a terminusokat Moreno is átvette saját vallása, színháza és találkozás-terápiája számára. A jelenés a misztikus számára nem csak egyszeri, történelmi esemény, hanem a szív mélyéből fakadó forrás, az egyszeritől a folytonosan ismétlődőig.

Ezeket az új forrásokat a misztikus igyekszik összekapcsolni a régiekkel. Ilyen módon ad a misztikus új értelmet a Biblia kanonikus szövegeinek. Így a misztikusok gyakran beszélnek a magasabb természet megvilágosodásáról, amikor szándékosan vagy öntudatlanul átlépnek a korlátaikon és a mindenség hangja elmondja nekik a szavak mögött rejlő valódi jelentést.

Moreno vöslaueri tapasztalatát gyakran említik, mint misztikus epizódot, a megvilágosodás megtapasztalását. Így ír róla:
„Egy tökéletes sugallat hangulatában besiettem a házba, amelyben laktam. Ez egy ház volt a Május Völgy közepén, egy kis városban, közel Bécshez. Az egyetlen dolog, amit hallottam, egy hang volt, szavak, szavak, szavak, keresztül-kasul jártak a fejemben. Nem volt türelmem leülni és leírni őket, így megragadtam egy piros ceruzát, azután bementem a ház legfelső szobájába, közel a toronyhoz és kezdtem felírni a szavakat a falakra, minden szót, amit hallottam, ahogyan hangosan szóltak hozzám:
Én vagyok az Apa.
Én vagyok az Apja Fiamnak.
Én vagyok az Apja Anyámnak és Apámnak.
Én vagyok az Apja Nagyapámnak és az Ükapámnak.
Én vagyok az Apja Fivéremnek és Nővéremnek.
Én vagyok az Apja Unokámnak és Ükunokámnak. 

Ezt hallottam. „Én”-t hallottam, nem „Ő”-t vagy „Te”-t, hanem „Én”-t. Ebben mély jelentés rejlik. Az „Ő” helytelen lett volna; a felelősséget áttolta volna a kozmikus Istenre. A „Te” helytelen lett volna, a felelősséget Krisztusra hárította volna. „Én” volt. Az én felelősségem.
És írtam és írtam és írtam azon a reggelen, amíg csak kimerülten a padlóra nem zuhantam. Hetekig és hónapokig senki sem tudott a szavakról, amelyeket a falra írtam. És nem a saját szavaimként gondoltam rájuk. Úgy éreztem, hogy átjártak engem, és ahogyan átjártak engem, ugyanúgy átjárhatnak minden embert, talán kisebb-nagyobb módosítással. De elvileg azokat a szavakat és azt a tapasztalatot megoszthatom mindenkivel.”

A Vöslauban leírt szavakat „Az Apa testamentuma” címmel adta ki, névtelenül, 1922-ben.
Néhány évvel korábban, 1907. és 1910. között egy kis csoportot alapított kabbalistákból, „A Találkozás vallása” néven. Moreno ezt írja:
„E korszak legjellemzőbb vonása az ismeretlenség volt, kitartottam amellett, hogy ez legyen tanulmányunk alapja, amelynek fenn kell maradnia a csendben, amin osztoztam társaimmal, akikkel a „Találkozás Vallását” alapítottuk. Addig semmit sem írtunk le, és nem terveztük el, hogyan hozzuk a világ tudomására, hogy létezünk. (…)
Mindnyájunknak szakálla volt, soha nem álltunk, sétáltunk, sétáltunk, sétáltunk, megállítottunk mindenkit, akivel találkoztunk útközben, kezet fogtunk és beszéltünk hozzájuk. Mindnyájan szegények voltunk, de megosztottuk, amink volt, a szegénységünket. (…) Mindezt magában foglalta a befejezésig, végig az első világháború ideje alatt.”

Ebben a barátaival közösen létrehozott vallásban új utat próbált találni Istenhez, Istent az egyes emberek között levő viszonyban élő tapasztalattá tenni.
A legrégebbi misztikus könyvek egyikében, a Sefer Jezirában Isten úgy tűnik fel, mint a világegyetem középpontja, ugyanakkor annak legkisebb szegletébe is kisugárzik.
Valami hasonlót olvashatunk Morenonál is. Ő is a világegyetem középpontjába helyezi Istent, a középpontba, ahol a teremtő szikra felszabadít egy leírhatatlan kreativitást, ami visszatér a világegyetem minden pontjáról és ami megteremti a kapcsolatok multidimenzionális hálózatát. Így Isten önmagához tér vissza, cselekedetein keresztül.

Moreno és a névtelenség

A névtelenség a zsidó misztika jellegzetes vonása volt. A kabbalisztikus művek írói megpróbálták elrejteni a nevüket a címben, vagy szinonimát alkottak rá, vagy más, hasonló módszert alkalmaztak. Ebben a szellemben Moreno is név nélkül adta közre első munkáját, a „Meghívás egy találkozásra” címmel, 1914-ben. Későbbi könyvét, „Az apa végrendeletét”, ami angolul „Az apa szavai” címen jelent meg, szintén név nélkül jelentette meg.
Ezt írta:
„A névtelenség elvi kérdés volt, mert úgy éreztem, a borítón fel kellene tüntetnem a világ minden emberének nevét, és azokét, akik már eltávoztak és azokét, akik még születni fognak. Elvi kérdés volt, mert ezek nem az én szavaim voltak és így nem is az én könyvem volt.”

A névtelenség a teljes isteni jelenlét jegye, a lemondás a névről ennek logikus következménye.

Életrajzában Moreno életét anonimitásban kezdi, miszerint egy hajón született meg.
„Senki sem tudta, milyen nemzetiségű a hajó. Görög volt, török, román vagy spanyol? A hajó ismeretlen nemzetisége az én nemzetiségem ismeretlenségéhez vezetett.”

Moreno azt mondja, hogy kezdetben azzal, hogy lemondott a nevéről, Istenhez hasonlóvá akart válni.
„Azt gondolom, a név-nélküliségemmel meg akartam kapni Isten előjogait.”

Moreno gyakran megváltoztatta a nevét. Először Jacques Levy-ről Jakob Levy-re, később Jakob Moreno Levy néven, vagy név nélkül publikált, és végül, az USA-ban vette fel azt, amelyet mindannyian jól ismerünk: a Jacob Levy Moreno nevet.

Moreno és kísérleti teológiája
Moreno Isten-képe

Moreno Isten-képét, ahogy az eddigiekben olvashattuk, erősen inspirálták misztikus, széfárd-haszid gyökerei. Az isteni kapcsolódás minden élőben jelen van.
Az isteni teremtő szikrázás filozófiájának több elemében is jelen van: felelősség, cselekvés, kreativitás és spontaenitás, találkozás és csoport.

Három, Istenről folytatott párbeszédében: „Isten, a Teremtő”, „Isten, a Szerető” és „Isten, a Tudós”, Moreno találkozásra hív minden embert.
Moreno ezt kérdezi magától:
„Ki az az én? (…) semmi vagyok vagy Isten vagyok.”

A héber Isten szerint, ami rajtunk kívül áll, rejtély; a keresztyén vallás Jézus alakjával ezt a titokzatos, láthatatlan, távolságtartó Istent személyessé, a szeretet Istenévé tette; ez volt Moreno feltételezése az Én-Istennel kapcsolatban. Egy új párbeszéd Istennel, amely átjárja magát az „Én”-t, engem, téged, mindenkit.

Moreno ezt mondta:
„Mindannyiunkat összeköt a felelősség minden dolog iránt, és ez nem korlátozott, részleges felelősség. A felelősség mindannyiunkat automatikusan a világ teremőivé is tesz. (…) Most már képes vagyok kapcsolódni a világhoz, a maga teljességében. (…) Mindnyájan istenek lehetünk – az Én-Isten.”

„Azután, hogy Isten fia leszállt a mennyből és megmentette a világot, nem volt semmi több, semmi más nagy kihívás, mint Istenné lenni, magává az Atyává.”

„Hogyan lehet Istent megtestesíteni, hogyan lehet Istent kézzelfoghatóvá és valóssá tenni, ez volt a kérdés számomra, és ma is ez.”

„Az életem során megpróbáltam ezt a gondolatot a cselekvés fogalmában leírni.”

Modern misztikus-e Moreno?

Úgy vélem, nevezhetjük Morenot modern misztikusnak, mivel átvette a Kabbalában megszövegezett felfedezést a cselekvésben rejlő isteni hatásról, ahol leírták az isteni kisugárzást, az istenséget minden élőben, ezt emelte át a huszadik, és napjainkra a huszonegyedik századra.

Mind a Találkozások Vallása című művében, mind expresszionista publikációiban merített vallásos és kozmikus elképzelésekből, amelyek közül kivált a művészet és az élet összekapcsolódása, és rögtönző-színház kísérleteiben, végül terápiás gyakorlatában sikerült kifejeznie Isten-képét szavakban és tettekben.

Az isteni természettel való közvetlen kapcsolat gondolata, a Minden-Egy, a végső értelem és különösen az, hogy a találkozás pillanatában az egyén minden egyedisége megjelenik - ezek Moreno hagyatékai, amelyek nem utolsósorban a pszichodráma színpadán fejlődtek ki, és amelyek egy modern misztikusnak tulajdoníthatóak.

Voltak a pszichodráma gyakorlatának olyan szakaszai, amikor Moreno vallási gyökerei nemigen voltak ismertek, sőt, szinte tagadták azokat, mivel a vallási vagy a spirituális kérdések csak nagyon korlátozottan kaptak helyet a terápia látókörében. De napjainkban tapasztalható egyfajta visszatérés Moreno értékelméleti szemléletéhez, vagy pontosabban e dimenziók helyreállítása.

Moreno egyike a keveseknek, aki teret adott Istennek a terápiában, a kreativitás, a spontaneitás, a felelősség, a cselekvés, a találkozás alakjában, és magában a csoport szellemében.

Ahogyan a misztikusok, ő is megpróbálta az egyén alapvető Isten-élményeit az élet és a közös tapasztalatok szintjére átvinni.
Ahogyan a misztikusok, ő is igyekezett felfedezni a kapcsolatot az isteni élet, a Teremtés és az emberi lét világa között, eljutva az élet alapvető elvéig, az eredendő életerőig.
Ahogyan a misztikusok, kezdetben ő is a névtelenségnek szentelte magát, ami a teljes isteni jelenlét jegye, a lényegre összpontosítva, hogy szabaddá tegye magát a Találkozás pillanatára.
Ahogyan a misztikusok, ő is a kozmikus megtestesülését kereste a világegyetem emberében, az emberben, akinek megadatott, hogy társ legyen a felelősségben, a teremtésben, a működtetésben és az alkotásban, az Itt és Most teremtője.

Mit jelent mindez ma számunkra?

Moreno azt mondta:
„Az emberiség egyik legnagyobb dilemmája a magasabb kozmikus létben való hit elvesztése.”
„A munkám a bukott Istenek pszichoterápiája. Mindannyian bukott Istenek vagyunk.”

Nietzsche kijelentése: „Isten halott” alapot szolgáltatott Morenonak, hogy megvilágítsa saját Istennel kapcsolatos elgondolásait. Moreno megállapította, hogy a nyugati világ teljesen elvesztette a kapcsolatot a kozmikus tapasztalttal, és a biztonságot adó értékrendszerek hanyatlása miatt az ember egyre inkább idegennek érzi magát a világban.

Moreno a találkozás kozmo-dinamikai alapelvével és a „most” filozófiájával alternatívát kínál az elvesztett hitre és a hozzá kapcsolódó nihilizmusra.

Aki átadja magát Istennek, átadja magát önmagának. Aki igent mond az Én-Istenre, igent mond önmagára és az életre. Végezetül Moreno ezt mondja:
„A pszichodráma válasza az „Isten halott” feltevésre így szól: nagyon könnyen éltre kelthetjük őt. Jézus Krisztus példáját követve új életet adhatunk Istennek. (…) Egyetlen Isten helyett emberek millióit látjuk, akik Isten megtestesülései. (…) Isten képe körvonalazódik minden emberi teremtményben – az epilepsziásban, a skizofrénben, a prostituáltban, a szegényben és az elnyomottban. Az ihlet pillanatában mindnyájan felmehetnek a színpadra és kifejezhetik az univerzumról saját verziójukat.
Isten nem halott. A pszichodrámában él.”